Imre királyfi azok közé tartozik, akikről valós történelmi alakként nagyon keveset tudunk, szentként azonban határozott karaktert és eszményt jelenít meg. Szabad-e ilyen esetben kitalált történettel kikerekíteni a legendáját? Szerintünk igen.

Az alábbiakban részletet közlünk a Magyar szentek élete című könyvből – olyan epizódot is tartalmaz ez a részlet a gyermek Szent Imre életéből, amely az eddig ismert legendák között nem szerepel. Úgy érezzük, mégsem hiteltelen a történet… De döntse el az Olvasó!

Szerző: Bethlenfalvy Gábor. Illusztráció: Kállai Nagy Krisztina.

Ismertető a Magyar szentek élete című kötetünkről >>

 ***

Imre királyfi elővett egy nyílvesszőt, megfeszítette az íjat, aztán célzott és lőtt. A vessző telibe találta a kerítésen ülő verebet: véresen hullott a földre az átszúrt kismadár.

A többi gyerek lelkesen kiáltozott:

– Ügyes volt! Micsoda találat!

Egy magasabb fiú viszont megjegyezte:

– Ez még nem igazi vadászat! Ott, a kerítés mögött a tyúkok közül le tudsz-e lőni egyet? Ahhoz elég bátor vagy-e? Persze úgy, hogy a szolgáló ne vegye észre.

Imre egyet gondolt, és fölmászott a közeli fára. Onnan, a lombok sűrűjéből lőtte ki a következő nyílvesszőt, és valóban, bent az udvarban az egyik kapirgáló tyúk holtan esett össze.

Lett nagy kacagás a gyerekcsapatban! A szolgáló nem vett észre semmit, de nem is láthatta volna meg a lombok között rejtőző királyfit. Előszaladt viszont az udvar végéből egy haragos kutya, a kerítés mögül vicsorogva ugatott a fiúkra. A magas fiú erre megint megszólalt:

– Akkor igazi a vadászat, ha a zsákmányt is hazavitted! Elég bátor vagy-e, hogy kihozd onnét a tyúkot?

Imre akkor már lemászott a fáról, de csak álldogált egy helyben elszontyolodva. Hogyan is mehetne be a harapós kutyához? A magas fiú fölényesen vigyorgott:

– Na, idenézz, így kell ezt!

Azzal elővette a saját íját, és közvetlen közelről halálra nyilazta a kutyát. Fürgén átmászott a kerítésen, fölkapta a tyúkot, és már ugrott is vissza. A többi gyerek nevetett, hujjogott hangosan, tetszett nekik a mutatvány. Csak Imre nem kacagott velük.

Csodálkozol, hogy tíz év körüli gyerekek így komiszkodnak ott a királyi vár tövében, és nincs felnőtt, aki rájuk szólna? Az az igazság, hogy ha látták is, nemigen akart rájuk szólni senki. Ezek a fiúk mindannyian főurak és lovagok gyerekei voltak, senki nem merte volna csak úgy meginteni őket. Meg aztán ezeket a fiúkat mind vitézeknek nevelték; maguk a szüleik is úgy gondolták: nem olyan nagy baj, ha kicsit durvák, így majd a csatában is jeleskedni fognak.

Imre viszont még másnap is komor volt, amikor nevelője, a nagy tudású Gellért érkezett hozzá, hogy – mint azt gyakran megtette – mindenféle tudományokra oktassa, latin nyelven írni-olvasni tanítsa a fiút.

– Mondd, Emerikusz herceg, mi bánt téged? Nem vagy olyan vidám, mint máskor – köszöntötte Gellért.

Azt kérdezed, miért hívta a nevelője Emerikusznak a királyfit? Megvan annak a magyarázata. A királyfi igazi neve Henrik volt, mert így hívták az édesanyjának, Gizella királynénak a testvérét. Ez a bajor herceg kiváló férfiú volt, maga István király is nagyon kedvelte. A bajor lovagok tehát Henriknek szólították a királyfit, az Itáliából érkezett Gellért a maga nyelvén inkább Emeriknek vagy Emerikusznak, a magyarok meg egyszerűen csak Emrének vagy Imrének. Volt neki egyébként egy bátyja is: ezt az idősebb királyfit Ottónak hívták. Ő nem volt ott a nyilazó fiúk között. Akkor úgy gondolták, Ottó örökli majd a királyi trónt, erre a nagy feladatra igyekeztek fölkészíteni.

De térjünk vissza Imre királyfihoz: ő bizony elpanaszolta Gellért mesternek, hogy s mint volt azzal a tyúkkal és a kutyával, hogyan derült ki, hogy ő nem elég bátor...

– Ne bánkódj ezen – mondta neki Gellért. – Nem az az igazán bátor, aki minden rosszaságot megtesz, amit a többiek mondanak. Az a kérdés: te elég bátor vagy-e jónak lenni? Ne a kisfiúk haszontalankodása legyen példa előtted, hanem István király atyád bátorsága. Történt egyszer, hogy miután legyőzte az engedetlen Gyula vezért, az emberei erősen győzködték, hogy fejeztesse le annak feleségét. De ő elég erős volt, hogy ellentmondjon nekik, és megkegyelmezett az asszonynak. Látod: ő elég bátor volt jónak lenni!

Imre elgondolkodott ezen, aztán megkérdezte:

– És hogyan lehetnék én most elég bátor?

– Úgy, hogy visszamégy, és bocsánatot kérsz a szolgálótól, amiért agyonlőttetek egy tyúkot és a kutyáját. Aztán utánajársz, nehogy a szolgálót büntessék meg a ti haszontalanságotok miatt.

Így is tett Imre, és aztán már soha nem felejtette el Gellért tanítását. Teltek-múltak az évek, és ha néha választania kellett, mit tegyen, mindig megkérdezte magától: „Elég bátor vagyok-e jónak lenni?” Így tett, amikor a társai csúnya szavakat kiáltoztak a szolgálólányok után, vagy amikor részegeskedni indultak, és megpróbálták rábeszélni Imrét, hogy tartson velük. Nemet mondott, és hiába csúfolták gyávasággal: ő már tudta, mi az igazi bátorság.

Már erős, vállas nagyfiú volt, amikor ezekkel a szavakkal állt Gellért mester elé:

– Most már összegyűjtöttem elég bátorságot, hogy azt tegyem, ami a legjobb!

– Hadd halljam, mit döntöttél – mondta Gellért mosolyogva.

– Szerzetes szeretnék lenni, éppúgy, mint te. Nem akarok magamnak se hatalmat, se pénzt, se feleséget; semmi olyasmit, amire a legtöbb ember vágyik. Szeretnék tisztán élni, az Úristen gondolatait fürkészve, imádkozva, jót cselekedve, a Szent Bibliát olvasni, másoknak magyarázni.

– Örülök, ifjú herceg, hogy elég bátor vagy elindulni ezen az úton – komolyodott el Gellért. – De van időd, hogy megfontold ezt, hiszen tizenöt éves sem vagy még. Ha később is így gondolod, én támogatni foglak.

Aztán megállapodtak egymás közt, hogy egyelőre senkinek nem árulják el Imre tervét.

Hallgattak is róla mindketten. Egyszer csak mégis minden kiderült. István király ugyanis egyik este föl akarta keresni Imrét, de nem lelte a szobájában. Gellért mestert pillantotta meg a közelben, így őt kérdezte, vajon merre találja a fiát.

– Jöjj, király uram, elvezetlek oda – válaszolta engedelmesen Gellért.

El is mentek így ketten a templomhoz, és belestek a kapuján.