Jézus első négy apostola négy kafarnaumi halász volt, két testvérpár: Péter és András, valamint Jakab és János. Közülük háromnak többször is kivételes szerepet szánt a Mester – András volt az, aki kimaradt ebből a körből…

A Jézus barátai című könyvünk – mely azokról a szentekről mesél, akik Jézussal földi életében személyesen találkozhattak – külön fejezetet szán Szent András apostolnak is. Vajon hogyan élhette meg Péter „kistestvéreként”, hogy az apostolok rangsorában hátrább került, mint a bátyja, vagy mint akár a bátyja barátai, halászkollégái? Az alábbi könyvrészletben ezt próbáltuk megfogalmazni. Nem is kellett túl sokat a fantáziánkra bíznunk, hiszen a szentírásból is kiderül: az apostolok körében is felütötte a fejét a vetélkedés szelleme, egymás méricskélése…

Íme tehát a részlet:

András észrevette, hogy Jézus gyakran másképp beszél Simonnal, mint a többi apostollal, és többször szólítja azon a néven, amit ő adott neki: Péter, ami Kősziklát jelent. „Erre a sziklára építem az egyházamat” – mondta neki. Világos volt, hogy a Mester vezető szerepet szán az apostolok között Simon Péternek, és hogy a Zebedeus-fiúkat, Jakabot és Jánost is nagyobb becsben tartja a többinél.
Egyszer mindhármukat magához szólította, és félrevonultak a többiektől. „Engem is hívhatott volna a Mester” – ötlött fel a gondolat András fejében. „Én is épp úgy kafarnaumi halász vagyok, mint ők hárman, én is az első tanítványok közé tartozom.” Akárhogy is, őt most nem szólította Jézus, így csak nézte, amint azok egy hegyi ösvényen elindulnak fölfelé, míg el nem tűnnek a fák és bokrok között.
Órák teltek el, mire visszatértek.
– Mi történt, miről beszéltetek? – kérdezte András Pétert.
– Sajnálom, öcsém, de nem mondhatom el – válaszolta. – A Mester azt kérte, ne beszéljünk erről senkinek, amíg ő meg nem hal és föl nem támad.
Mi tagadás, András megsértődött egy kicsit – vagy talán nem is kicsit. Évekkel később aztán Péter elmesélte neki, hogy mi történt ott a hegytetőn: Jézus akkor mutatta meg nekik önmagát isteni alakban, a mennyei dicsőség fényében ragyogva. De akkor András még csak annyit tudott, hogy elhallgatnak előle valamit. Ahogy mentek hazafelé Kafarnaumba, bizony duzzogott magában. De a többi tanítványt is megszállta a békétlenség. „Péter, Jakab és János mennyivel nagyobbak nálunk?” – sutyorogták egymás közt. „Mi is épp úgy elhagytunk mindent, mint ők, amikor az Úr követői lettünk.” Persze csak halkan mondogatták ezeket, hogy Jézus meg ne hallja, és baktattak az úton rosszkedvűen.
Amikor beértek a városba, Jézus megkérdezte tőlük:
– Miről beszéltetek útközben?
Nem válaszolt senki, csak lesütötték a szemüket. Jézus így folytatta:
– Aki első akar lenni köztetek, az legyen a legutolsó, és mindenki szolgája.
Ekkor meglátott egy ismerős kisgyermeket, aki a társaival épp ott játszott a közelben. Odahívta, az ölébe ültette, majd tovább beszélt a tanítványokhoz:
– Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, bizony nem fogtok bejutni a Mennyországba. Aki olyan kicsi, mint ez a gyermek, az lesz ott a legnagyobb.
Az apostolok elszégyellték magukat, hiszen látták, hogy maga Jézus is lemondott isteni nagyságáról, egyszerű emberként él és szolgál köztük. Ha ő is a kicsiséget választotta, ugyan mi értelme van azon vitatkozni, hogy az emberek között ki a nagyobb?
Így gondolta ezt András is, de aztán valami még eszébe jutott, és elmosolyodott: „Mégiscsak fontos tanítvány vagyok én, hiszen én voltam az, aki először indultam el Jézus után, és megkérdeztem, hol lakik… Ha én ezt nem teszem meg, talán Péterrel, Jánossal és Jakabbal se barátkozik össze a Mester, és más apostolokat választ.” De ezt maga sem gondolta egészen komolyan, hiszen azt is tudta, hogy mindenekelőtt Jézus választotta őket, és nem ők Jézust. Mégis örült annak, hogy azt az apróságot akkor és ott megtette.