Szent Margit királylány élete márpedig így kezdődött: a három-négy éves kislányt a domonkosrendi nővérek gondjaira bízta az atyja, IV. Béla királyunk. Még a lány születése előtt fogadalmat tett ugyanis, hogy ha visszaszerzi az országát a tatároktól, akkor szerzetesnek adja a születendő gyermeket.

Ma már furcsa lenne egy ilyen döntés, még egy királyi családban is. De akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan uralkodói és főúri családokban, hogy a gyermek egészen kicsi korától nem a szűk családi körben nevelkedett. Vagy nevelőknek adták, hogy felkészítsék őt a felnőtt korában rá váró feladatokra, vagy akár előre megállapodtak, hogy melyik másik nagyúr melyik gyermeke lesz a házastársa, ha megnő, és már kiskorában odaküldték nevelkedni, hogy belenőjön az ottani szokásokba (éppen ez történt egyébként IV. Béla király testvérhúgával, Szent Erzsébettel is).

Azon se csodálkozott senki akkoriban, hogy egy király az egyik gyermekét szerzetesnek szánja, és ezt már egészen kis korában eldöntik. A Magyar szentek élete című könyvünk Szent Margitról szóló fejezetében elmeséljük, hogy s mint jutott erre az elhatározásra a király. A tatárjárás idején történt ez, amikor IV. Béla éppen elveszítette az országát, s menekülnie kellett a rabolva-fosztogatva támadó tatár hordák elől…

IV. Béla király valahogyan megmenekült a szerencsétlen muhi csatából. Bujkált, menekült, magához vette feleségét és gyermekeit. Ekkor egy fia volt és hét leánya. Végül családjával, néhány szolgálóval és testőrrel az Adriai-tenger partján lelt menedéket, mely akkor a királyság területéhez tartozott.
A parthoz közel, egy kis szigeten laktak, erős vár védelmében. Ennek Trau volt a neve (ma Trogirnak hívják azt a régi városkát, amit itt találhatsz). Ólálkodtak arrafelé is vérszomjas tatárok; szívesen fogságba ejtették volna a királyt, hogy megszégyenítsék, meghódoltassák a dölyfös Batu kán előtt. De nem tudtak átkelni az iszapos tengerszoroson, ami a szigetet elválasztotta a szárazföldtől.
Sokat búslakodott, tépelődött magában IV. Béla király. A felesége, kit Máriának hívtak, próbálta vigasztalni. De ő így beszélt:
– Elveszett minden. Elpusztult az ország, amit Szent István király alapított. Mit fogok mondani, ha majd Isten számon kéri tőlem, mit tettem az országgal, amit rám bízott? Alighanem a pokolra küldi a lelkemet. Nem találkozhatom az örök dicsőségben Szent Istvánnal, Szent Imrével, Szent Lászlóval..., de még szent húgommal, Erzsébettel sem.
Egy könnycsepp is kicsordult erre a gondolatra IV. Béla szeme sarkából. A felesége a karjára tette a kezét:
– Ne mondd ezt. Hiszen Isten mindenkit tárt karokkal fogad, aki őszintén hozzá fohászkodik, és bocsánatát kéri. Imádkozz, és meglátod, megsegít az Úr.
– Nekem talán megbocsát, de az országnak akkor is vége. A hírek csak halálról szólnak, nem az életről.
Így beszélt a király, de azért hallgatott a feleségére, s ettől kezdve gyakrabban látták bemenni a vár kápolnájába, s ott imádkozni. Nemegyszer elkísérte a felesége is, és akkor ketten kérték az Úristent: mutasson nekik valami jelet, hogyan folytassák az életüket.
Egyszer aztán nagy örömmel újságolta Mária a férjének:
– Újra gyermekünk fog születni! Látod, nemcsak a halálról, hanem az életről is szól a hír. Megkaptuk a jelet, amit Istentől kértünk!
IV. Béla egyelőre nem tudta, miért hoz ez fordulatot az ő életében. De azért örült a gyermeknek, aki immár a kilencedik volt a sorban. Azt mondta a feleségének:
– Ha valaha is visszanyerem országomat, ezt a születendő gyermeket Istennek ajánlom föl. Szerzetesnek adom, akár fiú lesz, akár leány. Beleegyezel ebbe, Mária?
A királyné beleegyezett, maga is úgy gondolta, hogy ez királyhoz méltó fogadalom.
Nem sokkal később megszületett a gyermek: leány lett, a Margit nevet adták neki.
És láss csodát: Margit születése után valóban minden megváltozott! A tatárok fogták magukat, még egy esztendő sem telt el a hódításuk óta, és kitakarodtak az országból. Valójában senki sem tudja, miért mentek el. Talán annyira szegény és nyomorult lett uralmuk alatt az ország, hogy már nem tudtak többet rabolni. S ezért – vagy másért – visszatértek arra a földre, ahol kellemesebb volt az életük. De az is lehet, hogy Isten meghallgatta Margit szüleinek imáját.
IV. Béla király, amikor visszatért az országba, megtapasztalta, hogy bár nagyon sok kárt és szenvedést okoztak a tatárok, nem tudtak mindent elpusztítani. Például nem tudták elfoglalni azokat a várakat, melyek erős kőből épültek, s melyet elszánt, bátor katonák őriztek. Ilyen erősség volt például Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma.
Aztán arról is hallott a király, hogy az ország népe sok helyen igyekezett túljárni a tatárok eszén. Meghúzódtak a sűrű erdőkben és nádasokban, elrejtették a hódítók elől állataikat, kevéske vagyonukat. S ha esetleg rábukkantak egy-egy magányosan kóborló „kutyafejű tatárra” – mert így csúfolták őket –, akkor nem sokat teketóriáztak, akár puszta kézzel agyonverték.
A király hálás szívvel fordult alattvalóihoz, akik megállták a helyüket a tatárjárás idején, vagy egyszerűen csak tűrtek, szenvedtek, s most hajlandók voltak részt venni az ország újjáépítésében. Ők pedig boldogan és tisztelettel fogadták a koronás király visszatérését; tudták, hogy ő teszi újra naggyá és erőssé az országot.
IV. Béla valóban igyekezett mindent megtenni ezért. Megbékélt az ország nagyuraival. Segítségükkel erős hadsereget szervezett, erős kővárakat épített. Még a kunokat is visszahívta, igyekezett elsimítani az ellentéteket és elnyerte hűségüket. Csakhamar virágzó és gyarapodó országot épített, ezért is hívták később „második honalapítónak”. A tatárok később még egyszer megtámadták az országot, de akkor a király lovagjai úgy elverték őket, hogy soha többet nem mertek visszatérni.
IV. Béla új királyi várat is épített Budán, s az őt követő királyok évszázadokon át már ezt tekintették székhelyüknek. Az ő palotáját ma már nem láthatod a Várhegyen, mert azóta újabb épült, de az eredeti helyét maga IV. Béla választotta ki.
A király megtartotta fogadalmát: legkisebb leányát, Margitot a domonkosrendi szerzetesnővérek gondjaira bízta. Még csak három-négy éves volt a kislány, amikor beadta a nővérek veszprémi kolostorába.
Persze nem nagyon tudta akkor Margit, hogy miért került ide; nem kérdezte senki, hogy akar-e jönni, vagy szívesebben maradna a testvéreivel a királyi palotában. De ahogy nőtt-növekedett, egyre okosabb lett, s egyre inkább érdekelte, mi lesz az ő sorsa.

Szent Margit teljes élettörténete a Magyar szentek élete című könyvben olvasható – ebből a könyvből van a fent látható illusztráció is. Itt kiderül az is, hogy a kislány, akinek az életéről mások döntöttek, felnőtt korában hogyan találja meg saját hivatását és feladatát, és hogy tud önálló döntéseket hozni, akár királyi atyja akarata ellenében…

A Magyar szentek élete című könyvről IDE KATTINTVA lehet többet megtudni >>