Az újszülött Jézus előtt hódoló bölcsek története tele van mély értelmű szimbólumokkal – ezeket átgondolva akár megpróbálhatjuk kitalálni a történet hiányzó részeit…

Nézzük meg, kik érkeznek az első karácsony éjszakán a betlehemi jászolhoz! Egyrészt a pásztorok – abban a korban talán a legtudatlanabb, legegyszerűbb emberek. Másrészt a titokzatos bölcsek – abban a korban valószínűleg a legnagyobb tudással bíró, legnagyobb tiszteletnek örvendő emberek. Mind meghallják Isten szavát: a bölcsek az idők jeleit gondosan tanulmányozva kapják meg az égi üzenetet, a pásztorok a tűz mellett ülve értik meg az angyalok szózatát. A Messiás tehát mindenkihez eljött: nemcsak a tanult és jómódú emberekhez, nemcsak az egyszerű és szegény emberekhez, hanem valóban mindenkihez.

Fontos jelkép az is, hogy a bölcsek milyen ajándékokat hoznak a Kisjézusnak. Az alábbi kis történetünkben erről is beszélgetnek egymás között, miután elmentek Betlehemből. (A részlet a Jézus barátai című könyv egyik fejezetéből való)

Amikor beértek Betlehembe, késő éjszaka volt. Már majdnem minden házban eloltották a lámpákat, aludtak az emberek. „Itt ugyan nehezen fogjuk megtalálni az újszülött gyermeket” – gondolták a bölcsek.
Ekkor azonban napkeleten kigyúlt egy fényes csillag. Éppen ott emelkedett föl, ahol a Nap szokott fölkelni, és éppen olyan fényes is volt, mint a Nap, bár aprócska volt, s nem tudta bevilágítani az éjszakát. Egy vékony sugár azonban elindult ebből a csillagból, és a sugár vége, mintha csak egy ujj lenne, rámutatott egy kis házra a város szélén.
A három bölcs ámulva nézte ezt a csodát. Odamentek, ahová a csillag mutatott; hát bizony nem is ház volt az, csak egy kis istálló. Belestek az ajtón, és látták, hogy a szalmán egy fiatal nő és egy férfi kuporog – a jászolban pedig, ahová az állatok szénája volt bekészítve, ott feküdt csöndesen egy újszülött kisgyerek…
Gáspár, Menyhért és Boldizsár nem sokat teketóriázott: szép szóval köszöntötték a kis családot, aztán díszes ruhájukban leborultak az istálló piszkos földpadlójára. Letérdeltek, s meghajoltak, hogy homlokuk a földet érintette. Így ismerték el Uruknak a kisfiút, aki nem volt más, mint Jézus, a názáreti Szűz Mária gyermeke, az Úristen Fia.
Aztán fölnyitották utazóládájukat, s mindhárman egy-egy dobozkát adtak ajándékba. Néhány szót még váltottak a Szent Családdal, aztán távoztak.
Egy ideig még együtt mentek, igyekeztek minél távolabb kerülni Jeruzsálemtől, hogy Heródes semmiképp ne találjon rájuk. Mielőtt elváltak útjaik, Boldizsár megkérdezte a többieket:
– Jó urak, ti mit adtatok ajándékba a kis Jézusnak?
– Én aranyat – mondta Menyhért. – Mi mást adhattam volna a királyok Királyának? Az arany a Nap fényét őrzi, mely épp úgy beragyogja a földet, mint ahogy a Király hatalma betölti majd a világot.
– Én tömjént adtam – mondta Gáspár. – Mert a tömjén a papok kincse, melyet az oltárnál a parázsra vetnek, hogy Istenhez szálljon fel az illatos füst. Ez a gyermek pedig nem csupán a legnagyobb Király lesz, hanem a legfőbb Főpap is. Összeköti majd az eget és a földet, az Istent és az embert.
Aztán Boldizsárt kérdezték:
– Hát te mit hoztál a gyermeknek?
– Én mirhát. Mert ez a legértékesebb gyógyszer, ami enyhíti a szenvedést.
– És úgy gondolod, hogy gyógyító ember lesz ez a Király? – vetette föl Menyhért.
– Vagy talán azt gondolod, hogy szenvednie kell majd a Királynak? Ezt jelenti az ajándékod? – kérdezte Gáspár.
– Talán mindkettő beteljesedik – válaszolta Boldizsár. – Hiszen aki szeretetből gyógyít, az magára veheti a beteg szenvedéseit is.
Ezen aztán mélyen elgondolkodtak a bölcsek. Majd búcsút intettek, és elindultak hazafelé, titokzatos útjaikon, épp úgy, ahogy jöttek. Soha többé nem látta őket senki ezen a tájon.

A teljes történet – sok más történettel együtt – a Jézus barátai című könyvben lesz olvasható. Ha szeretne többet megtudni a készülő könyvről, illetve értesülni arról, ha megjelenik, akkor KATTINTSON IDE >>

(A fenti grafikát – akárcsak a készülő könyv többi képét – Kállai Nagy Krisztina készítette.)