
Ezeket a történeteket egy hétéves kisfiúnak olvastam föl, én, a hetvenéves. A kisfiú tágra nyílt szemmel figyelt. Szeméből azt olvastam ki, hogy mindazt, amit a szentekről hallott, benső világa legmélyebb rétegébe raktározta. Tudom teljes bizonyossággal, hogy megszületett benne a döntés: „szent akarok lenni”.
Ajánlom a felnőtteknek, hogy ők is így olvassák a szentek életét annak a kisgyereknek, akik ők voltak valaha. Vizsgálják meg, él-e még bennük az a kisgyerek! „Ilyeneké a mennyek országa.”
Ha pedig olyan kisgyereknek olvassák a szentek életét, aki nem bennük él, hanem előttük ül, akkor tudatosítsák magukban: a gyermekek nem infantilisak, csak egy felnőtt tud infantilis lenni.
Ezek a történetek, ahogy itt meg vannak fogalmazva, nem tekintik a gyermeket infantilis lénynek. Nem gügyögnek, nem selypítenek, nem „szállnak le” a gyerek – úgymond – gyerekes szintjére, mégis neki szólnak.